Vigh Konor
Az életem napról napra
Az életem napról napra
A kezdetek
Egyszer volt hol nem volt... Akár így is kezdhetném, de az túl unalmas lenne. Talán kezdjük a dolgot apával és anyával. Apa és anya 21 évesek voltak. Már több mint 5 éve voltak agyütt. Vidékről költöztek fel Budapestre a jobb élet reményében. Hát annyira nem tejfel minden, de itt legalább nagyon hamar találtak maguknak munkát. Ez Békéscsabán, ahonnan jöttek nehezen jött volna össze. De itt voltak, dolgoztak és élvezték az együtt élés örömeit. Persze voltak surlódások náluk is, de könnyen megszokták hogy ezentúl csak ők ketten vannak. Saját életük van, valóban felnőtt életet élhetnek. Igaz ekkor még nem terveztek családalapítást, de már évek óta ábrándoztak róla. Egy kisfiút és egy kislányt akartak. Sokat gondolkodtak rajtuk, már a nevük is megvolt. Csak ugye még nem is olyan régen lettek aktív dolgozók, a gyerek még nem fért bele, de a gondolattól sosem zárkóztak el. Sőt.
Hajnalodik
Eljött 2010 áprilisa. A szüleim ekkor elköltöztek egy másik lakásba, mert ahol addig laktak már nem volt olyan hely, ahova munka után szívesen hazajártak. Sajnos a főbérlő kicsit zizi volt, és ez rányomta a bélyegét az ottani életre. De szerencsére hamar találtak egy alkalmas lakást. Na ez az időszak pont nem baba csináló időszak volt. Költözés, pakolás, rengeteg munka. Kimerültek voltak és fáradtak. De ugye a szerelem az szerelem, és ők is lazítottak azért amikor tudtak. Lassan eljött május közepe, amikor egy varázslatos éjszakán történt valami csodálatos dolog. Test a testhez simult, és egymásba forrtak. Megszűnt tér és idő, csak az örökkévalóság volt. És ekkor én megtettem az első nagy próbát életem során. Több millió társammal együtt elindultam életem nagy versenyén. Vajon ki lesz az első? Siettem. Minden erőmmel küzdöttem magam előre és előre. Egyre hagytam magam mögött társaimat, és egyszer csak megláttam. Ott volt egyedül, és csak rám várt. Tudtam hogy nekem most be kell lépnem. Belépek és meghalok. Azután pedig újjá fogok születni. Varázslatos pillanat volt amikor anyukám érett petesejtjébe fúródtam. Igazából ez mintha Isten ajándéka lett volna. Tudni illik ugyanis, hogy anyukámnak petefészek cystái voltak, amik meggátolták a petesejtek lejutását. Ezért gyakorlatilag néhány százalék esély volt csak a beavatkozás nélküli természetes fogantatásra. Csakhogy ekkorra a cysták ismeretlen okoból vissza húzódtak, és szabad lett az út egy új életnek. Egy új életnek, mely 2 másik életet kovácsolt össze örökre 1 családdá.
Vajon ez mi lehet drágám?
Bzony megfogantam, nem kétség. Én már tudtam, de anyáék még nem. Élték életüket, jöttek mentek mit sem sejtve. De ugye a természet egyforma minden nővel, így hát anyukám sem maradhatott ki az ekkor szokásos dolgokból. Jöttek a tünetek. Egyre jobb lett a szaglása. A piacon a zöldségesnél valóságos illat kavalkádot érzett. Voltak amik nagyon tetszettek neki, s voltak amik nagyon nem. Például történt egyszer, hogy a liftben a saját parfümétől lett rosszul. Ez most vicces, de szegény akkor elég rosszul lett. Hirtelen megkívánt dolgokat, és ha rövid időn belül nem ehetett olyat, akkor nagyon rosszul érezte magát. És az az utálatos hányinger. Volt hogy anya ment munkába, és a buszon jött rá hányinger. Sajnos már nem bírta ki, és megtörtént a baleset. Ó hogy mennyire szégyellte magát. De a sofőr olyan rendes volt. Hiába, vannak még rendes emberek. Viszont ezek után anya gyanakodni kezdett. Valamit ösztönösen érzett, de nem volt biztos benne hogy van egy pocaklakó odabent. Ezért aztán apának felhozta a dolgot.
"Ugyan már, biztos elrontottad a gyomrodat!" - mondta apu. De anya biztos volt benne, hogy van vele valami, és nem gyomorrontás. De anya már tudta mit fog tenni. Mivel a családot csak 3-4 havonta tudták meglátogatni, és utoljára karácsonykor voltak otthon, ezért már éppen időszerű volt hogy haza menjenek. Ennek örült is anya, mert Békéscsabán praktizált az a nőgyógyász, akinél ő is született, és akihez egyébként is járt. A végletekig megbízott benne, ezért gondolta ha hazamennek elmegy hozzá, és megtudja hogy mi is van.
Így is lett, a szüleim haza mentek Júliusban. Ezután apa és anya be is mentek a kórházba. Na itt nem az orvosához tudott menni, hanem egy másik, kevésbé empatikus orvoshoz. A szituáció adott: anya bent, apa a váróban, és közben majd szét veti az izgalom, hogy akkor most apuka, vagy sem. Eltelik egy rövid idő, bár kintről ez óráknak tűnt. Kinyílt az ajtó, anya széles mosollyal lép ki. Apa persze azt hitte hogy anya terhes. De nem. Még nem. Anyának az orvos annyit mondott, hogy lehet hogy terhes, de nem tudja biztosra mondani, mert túl feszes a méhfala ahhoz hogy megállapítsa. Mondanom sem kell mennyire csalódottak voltak hogy még nem tudták meg a dolgot. Na akkor még egy kör. Másnap pisi mintával vissza a laborba reggel 7-re, aztán az eredméynért vissza délután egykor. Na az a pár köztes óra mintha egy év lett volna. De mégis eltelt. Apa és anya laborba be, eredmény a kézben. Pozitív. De ez még nem 100%-os, be kell menni hüvelyi ultrahangra. Alig fél óra várakozás után be is ment anya, apa újfent kint a folyosón várakozott. Nem sokra rá anya kijött mosolyogva és könnyes szemmel, apa felé indult és menet közben mondta: "Terhes vagyok!" Végre valahára, apa úgy megnyugodott. Végre nincs bizonytalanság, tudta hogy apa lesz. Könnyes szemmel ölelte magához anyát, és súgta a fülébe hogy szereti. Ez minimum egy Oscar jelölést érdemelne, dé tény, hogy olyan aranyosak voltak, hogy többen a folyosón megjegyezték: "Jajj de édesek!". Ezután hazamentek, és az egész családdal együtt ünnepeltek. Mindenki nagyon jól fogadta a dolgot, hiszen nagyon szép pár voltak már akkor is, és az örömteli hír hallatán szinte sugárzott belőlük a boldogság.
Az első pár hónap
Nem mondom, nem könnyítettem meg a dolgát anyunak, mert az elején bizony sokat volt miattam rosszul, de ez az idő szerencsére nem tartott olyan sokáig. Azután már jöhetett az édes kismama élet.